HTML

belsotenger

Belső tengerünk: Zsófi és Tomás kalandozásai a Világban, utazások itt-ott, túrák kisebb és nagyobb hegyeken... Ez az életünk. tomiart@gmail.com

Lesotho: Mohale Dam

2011.07.11. 16:39 Tomásfa

Szerencsére gondolatban végig itt vagytok velem, így számomra akkor is örömmel szolgál megosztani az élményeinket, ha ti éppen nem vagytok túlságosan aktívak a levélírásban... Remélem jól vagytok mindannyian!

Háttérben a Mohale Dam

Mint azt jeleztem előre, tegnap a Mohale Damhez mentünk kirándulni a gyerekekkel. Előtte a gondozók lelkére kötöttük, hogy legyen kész mindenki reggel kilencre az evéssel, ivással, mosakodással, fogmosással, öltözködéssel. Erre azért volt szükség, mert teljesen alap itt, hogy bár tudják előre, ha valahova menni kell, mindig akkor állnak neki készülődni, amikor már késésben vagyunk. Szombat reggel azonban mi késtünk fél órát, jellemző módon... Már ott toporogtak és várták, hogy induljunk. Vittünk 10 liter teát, egy csomó házi sütésű kenyeret és sok főtt tojást, meg némi nassolni valót is, hogy teljes legyen a kirándulás öröme. A múlt héten kimaradt gyerekeken kívül magunkkal vittük Claurinát, a koordinátor lányt és Alfonsinát, aki a legidősebb lány és mivel bennlakásos gimiben tanul, ezért csak szünidőben van velünk. Egész nap a konyhában segít, az iskolában is jól tanul, mondhatni a büszkeségünk. Elárvulása után a nagyapja gondjaira lett bízva, aki azonban megerőszakolta néhányszor, míg végül hozzánk került. Mindezek ellenére vidám, bár valóban kissé félénk lány.

A Mohale Dam látogató központjánál

Zsófi az árvaházban maradt a többi gyerekkel, mert kedve volt kicsit kézműveskedni egyedül velük. Kagylókat fűztek gyönygyre (főleg a fiúk...), rajzoltak, rejtvényeztek. Az elkészült műalkotások az új ebédlőt díszítik. Az autóban előre ült mellém Lawrence (aki az építkezésben segít nekem, már írtam róla) és Alfonsina, hátra matracokra a 14 gyerek, a koordinátor lány és a tehén, karjában a két éves Katlehoval. Épp csak a 20 km-re lévő fővárosba értünk be, amikor az egyik lánynak már hánynia kellett. Jó kis kezdet, gondoltam, de ez valóban csak a kezdet volt. Miután a KFC-ben rókázott egyett, előre ült és folytattuk utunkat. Mire kiértünk a városból, újra meg kellett állni. Kicsivel később, az első hágó (God Help Me Pass, 2600m) tetején kopogtak hátulról: két másik gyerek is keményen összeásította az autót. Kiszálltunk pihenőt tartani és tisztálkodni. Közben az autóból szólt a zene, úgyhogy a legnagyobbak végigtáncolták az egész hercehurcát. A környezet egyébként festői, 70km út 2500m felett egész a gátig, svájci minőségű szerpentinekkel. Ugyanis a Lesotho Highlands Water Project (LHWP) részeként nem csak tározók és gátak épültek, hanem a hegyvidéket átivelő több száz km autóút, városi elkerülő utak, új falvak a tározók által elöntött sárkunyhók helyett stb. Dél-Afrika fontos és jó üzletet csinált maga számára, de Lesotho is jól járt. Most, hogy tudom, kb. minden ami ebben az országban van, az ennek a projektnek köszönhető, el sem tudom képzelni, mi lehetett itt előtte. Illetve tudom: semmi.

 A végére sikerült a kocsit kivűlről is összehányni

Végül a 100 km-es utat 3,5 óra alatt tettük meg, tízszer biztos meg kellett állni. Egy katonai konvojt előzgettünk közben végig, de mindig utolértek, amikor rókaszünetet tartottunk. Néhány alkalom után már mosolyogva dudáltak és integettek, amikor elhaladtak mellettünk. A gátnál programunk a látogatóközpotnban kezdődött, ahol egy gyerekszerető, kedves mókus előbb a gyerekeknek magyarázta el a lényeget egy makett felett, majd nekünk is angolul. Közben csatlakozott hozzánk egy 42 fogú amerikai mókus, meg a túlsúlyos gyerekei is. Ezt követően jött a lényeg: kimentünk a gátra autóval, az idegenvezetőhöz is beülhetett néhány gyerek. Igyekeztünk a rókázósakat ültetni hozzá, de ott persze jól viselkedtek. A gát után a gépház következett, ahol olyan helyekre is bevitte a gyerekeket, ahova amúgy nem mehetnek látogatók.

A gát alatt

De a java még hátra volt: egy koromsötét alagútban bementünk a gát alá, ahol létrákon kellett mászni, csöpögött a víz és végén még jól el is tévedtünk szándékosan. A gyerekek eksztázisban voltak, olyan nagy élmény volt ez. Hazafelé már csak kétszer álltunk meg, úgyhogy este hétre haza is értünk. Az utolsó fél órában már végig énekeltek és ugráltak hátul, úgyhogy igen jó látványt nyújtottunk. Amikor begurultunk a sötétben az árvaházba (ahol csak egy-két gyertya biztosítja a fényt), egyszerre ordítottak a kirándulók és az otthon maradottak. Egész biztos volt miről beszélgetniük néhány napig, óriási élmény volt ez mindenki számára. Nekünk jó lecke volt, hogy hányingercsillapító nélkül nem indulhatunk el legközelebb. Nagyon elfáradtunk mi is, de megérte. Ennyi mosolygós arcot látni nem mindennapi élmény. Mára ennyi, alább sok-sok kép, pótlólag is.

 

Csoportkép a Basotho Kalap tetején (Zsófi képe)

A Basotho Kalap (Zsófi képe)

Uzsonna a hegyekben

Az atya szeret szerepelni

Csoportkép a szlovák nagykövettel

A felújított ebédlő

Készülődés a szlovák nagykövet fogadására

Thabo és Katleho kirándulás közben

Kirándulás a Basotho Kalaphoz múlt hétvégén

Katlehóval

Az új stadion a partról, Durban

 FIFA szurkolói strand Durbanben

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: afrika lesotho árvaház mohale dam

A bejegyzés trackback címe:

http://maradentro.blog.hu/api/trackback/id/tr223101775

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.