Már jó egy éve megszületett a gondolat, hogy fel kéne fedezni a közeli Bosznia hegyeit. Hova megy a magyar? Az Alpokba például. Akinek kis kelet-európai szív is dobog a testében, meg nem vágyik minden mennyiségben giccses osztrák barbie-falvakra, az a Magas-Tátrába jár, jó szlovák barátainkhoz. Nekem is ez az egyik kedvenc úticélom. Az Alpokhoz persze ez nem fogható semmilyen tekintetben sem, elismerem. Arról viszont hallot már valaki, hogy ugyancsak közel fekszik egy Bosznia-Hercegovina nevű ország (Bosna i Hercegovina / Босна и Херцеговина), amely gyakorlatilag kizárólag hegyekből áll? Halványan, ugye?
Első úticélnak a legközelebbi magashegyet, a Szarajevótól észak-nyugatra elhelyezkedő Vranicát választottuk, melynek két legmagasabb csúcsa, a Nadkrstac (2110m) és a Ločika (2106m) könnyen elérhetőnek tűntek. Azt le kell szögezni, hogy ebben az országban nem állnak rendelkezésre kész túratérképek, nincsenek mendekéházak jó karban lévő nyugdíjas nénikkel és bácsikkal. Túrajelek azonban (piros alapon fehér pötty) állítólag újra egyre több helyen vannak felfestve. Kambodzsa után mellesleg ez a világ egyik legaknaveszélyesebb országa, az úticél kiválasztása előtt utána kell olvasni az aknaveszélynek, letérni a kitaposott ösvényről csak nagyon kevés hegységben szabad, például itt.
Nem szarral gurulunk
Április második, hosszú hétvégéjén vágtunk neki a kis útnak. Nagyon szép idő volt itthon, bíztunk benne, hogy a hegyen is az lesz. A bosnyák határt (Slavonski Brod/Bosanski Brod) jó két óra alatt elértük, itt egy órát kellett várni a hazatérő vendégmunkások miatt. A főúton haladtunk egész Zenicáig, szép lassan, irigyelni lehet a vezetési kultúrát, na meg az útburkolat minőségét is. Innen már zuhogó esőben értük el Fojnicát, éjszakai pihenőhelyünket és másnapi kiinduló pontot. A városkában egy nagy termálfürő működik (Hotel Reumal, mi más...), a muzulmán templomok fölött pedig egy ferences kolostor trónol és próbálja mutatni, mely felekezetnek keményebb a lőcse. Jellemző az egész országra, hogy látványosan fejlődik, egyre kevesebb a szétlőtt ház. Azonban az etnikai feszültséggel hagyományosan erősödnek az egyházak, a templomok gomba módra szaporodnak, a régiek pedig mind fel vannak újítva. A muzulmán közösség mögött törökországi, iráni és szaúdi pénzek állnak, a keresztény mögött -ezen a vidéken- pedig Horvátország. Mi nem kívántunk egyik oldal mellé sem állni, ezért ugyan a ferences kolostor udvarában parkoltuk le a bálnát alvás céljából, viszont vacsoránkhoz sört ittunk. Nagypénteken.
Ferences kolostor Fojnica felett
Éjaszaka nem lehetett hidgebb öt foknál, így igen jót aludtunk a tavaly Donovalyban már kevésnek bizonyult hálózsákokban. Ha vége a Rettenetes Válságnak, veszünk végre -20° körüli komfort zónával bíró hálózsákokat, a mindenit! Úgy volt, hogy a csúcsok eléréshez az 1550m körüli magasságban található Prokoško tótól (Prokoško jezero) indulunk, ahol előzőleg leszúrjuk a vasat. Ide a faluból földúton lehet feljutni, majd' egy óra autókázással. Eleve nem találtuk könnyen az utat, amikor azonban segítséget kértünk egyértelművé vált, hogy áprilisban oda autóval nem lehet feljutni, főleg nem a mi alacsony batárunkkal. Legalábbis ilyesmiről lehetett szó, mert semmit sem értettünk. Így aztán kb. 800m magasságban állítottuk félre az autót a felfelé vezető út mentén, ahol is az egyik kanyarban ösvényen folytatódott a túrajel.
Semira, a formás bosnyák menyecske (háttérben a Vranica)
Innen erős kaptató vezetett fél órán keresztül egy vízerőmű szerűséghez (aki tudja mi ez, szóljon!), út közben gyönyörű tavaszi virágzás folyt: hóvirág, krókusz és társaik. Itt értük el a hóhatárt. Az olvadás már megindult, ami túrázásra nagy mértékben alkalmatlanná tette az 50-100cm havat. Gyakorlatilag lépésenként sípcsont-térd magasságig besüllyedtünk, ami azonban az echte alföldi arcokat nem tudja eltántorítani. Kamásli fel, irány a hegy! Felmeneteltünk a tóig, összesen két óra alatt (nyáron ez kb. 1 óra lehet). A nyomok alapján mi voltunk jó ideje az elsők. Az elénk táruló látvány leírhatatlan volt, tipikusan ez az, amiért az ember túrázik, az a valami, ami mindennél jobb (köszönjük, ó szent endorfin). A tó partján tradicionális nyári pásztor falvacska áll, amelyben az utóbbi időben kezdtek csak városiak is házikókat venni, sagt man.
A hóhatár kezdete. Mi ez a műtárgy, kérem szépen?
A még félig befagyott Prokoško jezero
Mivel a jeleket itt már nem lehetett meglelni, valamint az egyre mélyülő hó is gondott jelentett volna, a megállás mellett döntöttünk. A nap épp teljes erejéből sütött, így egy sziklára telepedve gyönyörködtünk uzsonnánk elfogyasztása közben. A visszaút nagyon élvezetes volt, végre nem kellett a szokásos magashegyi nyári lejövetel unalmával és térdgyilkolászásával megküdzeni: a puha hóban úgy szökdeltünk lefele, mint kamufakír a parázson. Ráadásul találkoztunk egy fiatal párral is, akik majdnem olyan szimpatikusak voltak mint mi. A rövidre sikerült túra után hamar elértünk Szarajevóba, ahol rögtön bedobtunk két söröcskét a folyóparton. Ám erről már Semira ír a következő bejegyzésben. Összefoglalva: a Vranica egy könnyű, egynapos túra a nyári hónapokban, mely az adriai tranzit során bárki számára elérhető (már ha erre jön, és nem a zsúfolt és unalmas és drága horvát autópályákon). Mi meg megtanultuk, hogy a hómentes magashegyi szezon minden reményünk ellenére még Boszniában is júniustól kezdődik. Ora et labora!
Ehhez tényleg nincs mit hozzáfűzni...
Krókusz
