Augusztus közepén indultunk neki újabb kalandunknak szeretett Bálnánkkal a titokzatos Montenegróba. Egy kis Sziget-fesztiválos koncertezéssel alapoztuk meg hangulatunkat az elkövetkezendő másfél hétre. Amadou és Mariam nem okozott csalódást, sőt ... Másnap délelőttünket kényelmes készülődéssel töltöttük el. Dél körül indultunk el hazánk szívéből, Budapestről. 4 óra tájban léptük át a határt Udvarnál. Végre új útvonalon gurultunk Bosznia felé, mert terészetesen azon keresztül terveztük a nagy hódítást! Ismeretlen tájak izgalma hívogatott minket, ezért elcsábultunk kis utakon keresztül olyan települések irányába, mint a híres gyárváros Tuzla. Előtte Vukovárt is megekintettük, mármint ami maradt belőle. Kis utak, dupla menetidő..., de kitűnő társ és szuper vas = kellemes utazás! Mindezt a négyzetre emeltük jófajta muzsika hallgatásával. :-) Az este közelsége miatt azonban meg sem álltunk Szarajevóig, ahová 9 körül értünk. Felejthetetlen marad számomra, ahogy a tuzlai hegyek felől leereszkedünk a kivilágított városba. Gyors pisi és tankolás (valamint egy mogyorós csoki) volt szarajevói programunk, melyet követően hosszú, kanyargós úton Foča irányában indultunk tovább. A Durmitor hegységbe akartunk eljutni, hogy másnap reggel már túrazsákjainkkal baktathassunk fel a hegység legmagasabb csúcsára.
A festői Durmitor Nemzeti Park
Az éjszakában út közben csak annyit láttunk a sötétben, hogy magas hegyek (sziklafalak) mellett haladunk vasunkkal. Reflektorunk fénye az út mellett 20 cm-rel elveszett a szakadékban. Az út csak nem akart véget érni és mi már nagyon fáradtak voltunk, ezért egy lakatlan részen az úttól félre állva végre álomra hajtottuk fejünket éjjel 1 órakor. A másnap reggel már egy másik világban fogadott minket. Amerre a szem ellátott 2000 m feletti hegyek vettek körül minket. Már jóval a cserjeszint fölött jártunk, csak zöldellő fű és elszórtan benne sziklák alkották a tájat, melengetve szívünket. Az esti sötétség miatt gyakorlatilag átmenet nélkül csöppentünk bele a Durmitor hegységbe. Bobotov Kukra (2522 m) tartó túránk kiindulópontjához (Zabljak 1450m) már csak mintegy fél óra vezetés hiányzott. Bobotov Kuk Montenegró legnagyobb csúcsának kikiáltott hegy az ország szívében. Hivatalosan azonban csak a második csúcs a Maja Rosit (2525 m) mögött. De mivel a Maja Rosit az Albániával közös határvonal része, ezért inkább szemet húnynak felette. Zabljak egy nyüzsgő és folyamatosan fejlődő túristaközpont, rengeteg túraútvonal kiindulópontja, egyben síközpont. Autóval a város melletti tóig lehet haladni kitűnő minőségű aszfalton. A Crno jezeronál autós kemping is várja a kirándulókat, mi azonban nem hagytuk el magunkat és sátrunkat, hálózsákjainkat is magunkkal vittük a hegyre.
A jól követhető jelzésen haladva sokadmagunkkal kb. másfél órás kaptató után értünk fel gyönyörű napsütésben Katun Lokvice-hez, ahol biztos vízforrás várt minket korábbi leírások alapján. Az egyik pásztor már távolról integetett nekünk és felajánlott bivakolási lehetőséget faháza és birkanyája tőszomszédságában. De mi inkább felállítottuk sátrunkat a bivak mellet, ami amúgy egészen használható minőségűnek tűnt. A vízlelőhelyet azonban nem volt egyszerű meglelni. A pásztorral kellett egyezkednünk nemzetközi nyelven, mire ő nagy szívélyességgel megmutatta a forrást, ami egy elég meredek részen lejjebb volt található. 
Szomjunk rögtön elmúlt, miután feltérképeztük a víznyerési lehetőséget és az nem volt más, mint gyakorlatilag állóvíz, mely valahonnan és valahová szivárgott lassan, az adott helyen kis kiöblösödést képezve. A forráshoz bizalmatlan kinézetű műanyag merítőkanna és tölcsér is tartozott. De a szükség nagy úr és egy nyaralást követő féreghajtó kúra gondolatával bőszen meghúztuk kulacsainkat. Gyors ebédet követően csomagjainkat hátrahagyva indultunk fel e csúcsra, mely egyből egy meredek és szűk ösvénnyel kezdődött egy sziklás hegyoldalban. Kb. 3 órásnak írták a menetidőt, így mi szedtük a lábunkat, hogy még sötétedés előtt visszaérjünk. Mi két és fél óra alatt felértünk. Gyönyörű látványban volt részünk, mivel csupa 2000 m feletti hegyek vettek körül minket. Szélcsend volt, így nem fáztunk. Rövid pihenő után visszaindultunk sátrunkhoz, ahol finom, meleg zacskós leves volt vacsoránk, majd hamar pihenőre tértünk a fárasztó, de igen élvezetes hegymászás után. Egy szlovák fiatalokból álló négyfős csapat töltötte még rajtunk kívül az éjszakát a hegyen, akikkel másnap reggel összespannoltunk. Történt ugyanis, hogy mi kecskesajt reményében felkerestük a pásztorokat, akik nagy lelkesen elő is hoztak egy rongyba csavart, labdányi átmérőjű, mosolygós, friss sajtot. Fele is elég lett volna nekünk, azonban csak egyben adták és hát drága sem volt, ezért vittük az egészet. Egy szép nagy darabot azonban levágtunk belőle, hogy a szimpatikus ismeretleneknek adjuk, ne rajtunk romoljon. A szlovák túratársak kicsivel később egy üveg pálinkával kínáltak meg minket köszönetképpen, amivel igen vidámmá varázsolták az amúgy sem rossz reggelünket a gyönyörű völgyben, ahol ébredtünk.
Visszatérve vasunkhoz útba vettük a tengert. Útközben gyerekektől vásárolt szederből csemegéztünk kedvünkre. Podgorica felé közeledve a hegyi éghajlatból a mediterránba átlépve szépen a pulóverek is lekerültek rólunk. Bar mellet értük el a partot. Az első kempingben, ami szembe jött velünk letettük magunkat, hogy végre az üdítő habokba vethessük magunkat. Utjeha-ban volt az autós kemping, ami egy üdülőtelepülés Bar szomszédságában. Tetszésünket ugyan nem nyerte el, azonban már annyira kívántuk a vizet, hogy nem törödtünk a tömeggel. Másnap délelőtt tovább is álltunk dél irányában indulva a tengerparton. Valdanos nagyon megtetszett nekünk hatalmas ősi olajfaligeteivel, azonban új befektetőknek köszönhetően az autós kemping és beach le volt zárva. Évek óta elhagyott partnak tűnt és csak néhány, valószínűleg antiszocialista egyén napoztatta ott a hasát a kihalt és lerobbant strandon. Tovább folytatva utunkat néhány kilométer után elértünk a híres ulcinji homokos partszakaszra, ahol 12 km hosszan egymást érték beachek és közte egy-két autós kemping is. A miénknek valami trópusi neve volt... Amikor először odatévedtünk a kanyargós, porzós úton a "kertek alatt", azt hittük, hogy egy nem működő kempingre akadtunk rá, mert kb. kettő sátor állott a parti suhogó fenyőfák alatt. Mi gyorsan döntöttünk és maradtunk (és győztünk). Két nap pihenés és lubickolás következett a 40C-ban. Olyan forróvá vált a déli napon a homok, hogy nem lehetett mezítláb rálépni, annyira égetett. A víz kellemes volt, a szemét mennyisége a mi partszakaszunkon kifejezetten kedvező volt. A strandunkon volt egy kisbolt is és persze egy bár is. Amúgy az autóútra kisétálva egymást érték a kisboltok és pékségek. Mi a már itthon jól bevált Európa Pékséget részesítettük előnyben.
Bálna az árnyas kempingben
Két nap után már annyira viszkett a talpunk a henyélésben, hogy a harmadik reggelen felpakoltuk sátrunkat és Albánia felé vettük az irányt. Kb. háromnegyed órás várakozás alatt jutottunk át a határon. Mindezt egy magyar Suzuki mögött araszolgatva, képzelhetitek! Gyakorlatilag a határ túloldalán egyből következik a második legnagyobb város, Skoder. Az autóút a város északi szélét épphogy súrolta, de még megetkinthettük az autóból a várat is. Lelkesedésünk azonban hamar alábbhagyott, amint szembesültünk a helyi autós közlekedéssel. Az autósok gyakorlatilag szabályokat nem ismerve közlekednek. Az autópark minősége is erősen megkérdőjelezhető, ami a haladást befolyásolja. Alig van aszfaltos út, amiből az következik, hogy a főúton, amin éppen mi is próbálkoztunk Duresbe lejutni, majdhogynem gyalogtempóban lehetett haladni. Véletlenül a gyér és elmaradott kitáblázásnak köszönhetően kissebb utakra is rátévedtünk, ami elég gyorsan zsákutcákba vezetett.
A Skhoderi tó
Az ország, ahonnan mi láttuk ( az autóból) nagyon elmaradottnak tűnt. Dures felé közeledve érezhető volt az életminőség javulása. A főút mentén egymást érték a roncstelepek. Ez is mutatja, hogy Albánia Európa nagy szeméttelepe; minden ott köt ki, amire már nincsen szükség máshol. Egy meleg katlan jut az országról eszembe. Duresig végig homokos lapos tengerpartja van, míg kelet felől magas hegyek fogják vissza a forró tengeri szeleket. Út közben több helyen jelölték római kori amfiteátrumok maradványait. Mi Duresre fókuszálva tartottuk az irányt és kínkeserves lassúsággal kb. 3 óra alatt tettük meg a 150 km-es távolságot. A városban keresgéltük kempinghelyünket, de egy belvárosi tömött strandnál jobbat nem leltünk helyismeret hiányában. A helyes kis belvárosban sajnos nem néztünk szét, mert előbb a szálláshelyet szerettük volna megtalálni. Csak egy autós kört tettünk, ami elég bizalomgerjesztő képet mutatott a belvárosról. A keresgélés végén még jól el is tévedtünk. Egy faluban lyukadtunk ki egy autentikus esküvő kellős közepén. No akkor betellett a pohár és inkább visszafordultunk a mi jól bevált ulcinji kempingünkbe. Még épp úgy értünk vissza este 7 óra tájban, hogy egy utolsó fürdés belefért. Azért új élményekkel gazdagon feküdtünk le a korábbi helyünkön felállított sátrunkban. Szomszédaink csak egyre többen lettek. Mire két nap múlva végleg összepakoltunk már egy menő kempinget hagytunk el. A köztes pihenős két napot azért aktívan töltötük el. Egyik nap Ada Bojanara kirándultunk, ami a 12 km-es homokos part legdélebbi része a Bojana folyó torkolatában Albánia mellett. Sok-sok szemetet és egy óriási nudista strandot találtunk ott. A folyótorkolatot végig kiépítették feltehetően menő éttermekkel és nyaralókkal. Másik nap (utolsó este a tengerparton) bementünk Ulcinj városába kirúgni, - de csak kicsit - a hámból, mert autóval mentünk a nagyobb távolság miatt. Teljes áramszünet fogadott minket a belvárosban, ami igen emlékezetessé tette esténket Ulcinjban. Az utcákon a sötétben jókedvű emberek hada özönlött. Itt-ott gyertyával világítva próbálták a vendéket becsalogatni a különböző vendéglátó egységekbe. Bömbölő péntek esti zeneszó helyett egy-két helyen generátor motorja zúgott az étterem sarkában. Mi ettünk valami borzalmas pljeskavica szendót a Bosna Express nevű gyorsétteremben, aztán felsétáltunk romantikázva csillagfény mellett a várhoz, végül beültünk egy hangulatos kávézóba meginni egy sört. Csendesen és boldogan mulattuk el az estét. És még csak a vasunkat sem kötötték el a sötét utcán, ahol leraktuk. Továbbra is csak a jóság volt velünk.
Ada Bojana
Másnap búcsú következett a tengertől , ami még nem a nyaralás végét jelentette. Elindultunk következő túránk helyszínére az Albán-Montenegrói határ mellé. És nem akármilyen helyen vitt át utunk, hanem a csodálatos és megismételhetetlen Tara kanyonban.
Háttérben ortodox kolostor a Skhoderi tó egy szigetén
