Prokletije, azaz elátkozott (albánul: Bjeshkët e Nemuna). Nem túl bíztató név ez úgy általában véve sem, egy hegység esetében azonban különösen bizsergető. Vannak azonban olyan lányai és fiai e sárgolyónak, akik épp efféle bizsergésre vágynak. Kedves mátkám, a korábbi bejegyzésekből már jól ismert Semira is pont ilyesmire gerjed többek között, jómagamról nem is beszélve. Így adódott, hogy a korábban csak képeken csodált csúcsok látványa valósággá vált. Montenegrói kiruccanásunk legfőbb attrakciójának a Dinári-hegység legmagasabb csúcsának meghódítását szántuk, amely történetesen a Prokletije legmagasabb csúcsa is.
Karanfili (Szegfűk)
A Prokletije kisebb részt Montenegró keleti, nagyobb részt Albánia északi csücskében fekszik. Valaha fontos kereskedelmi útvonal haladt át rajta Konstantinápoly felé, de az Oszmán Birodalom bomlásával kialakult a mai határvidék, ami ezt teljes mértékben megszüntette. Ma ez a terület politikailag talán érzékenyebb, mint valaha, ugyanis a montenegrói-albán-koszovói hármas határon fekszik. A neve eredetéhez elég a terület domborzatára tekinteni: meredek falak, éles csúcsok, jelentős magasságok, településektől való relatív elzártság. Ahhoz nagyon kicsi hal vagyok, hogy meg tudjam erősíteni, de több leírásban is Európa egyik legkevésbé ismert és feltárt hegységeként emlegetik. Én a magam részéről azonban szinte biztos vagyok benne, hogy Bosznia hegyeibe ma még ennél is sokkal kevesebben járnak...
A Prokletije legmagasabb csúcsa a Maja Jezerces (Jezerski vrh, kb. Tavi-csúcs) 2694m magassággal, mely Albánia területén található. A szokásos út ehhez a csúcshoz Albániából, Theti falucskából indul, ahova azonban csak terepjáróval vagy már kellően szétvert autóval lehet eljutni. Magyarországról is indulnak ide utak a Baraka (134.900 HUF) és az Europolisz (99.000 HUF) irodákkal, 10 napos Balkán túrák keretében... Mi azért maradtunk a nagyobb szabadságot adó és több kreativitást igénylő egyéni megoldásoknál, a pénzről nem is beszélve... A másik lehetőség ugyanis a csúcs Montenegróból való megközelítése, amihez azonban át kell menni a zöldhatáron, amihez persze a crnagorác rendőrség engedélye kell. Elvileg. Tizenegynehány napos nyaralásunk végére időzítettük a Jezerce mászását, addigra azonban már túl voltunk a Durmitoron (Bobotov Kuk, 2522 m), egy ötnapos tengerparti lebegésen és egy albániai kiruccanáson, aminek következtében kezdett eltolódni a preferenciánk a nagy kihívástól a kellemes túrázás irányába. Terveink szerint ugyanis simán átmentünk volna montenegrói oldalról, a Ropojana-völgyből engedély nélkül Albánia területére, ott a Jezerce lábánál található nagy tó (Liqeni madhe) partján sátraztunk volna, majd másnap csúcsmászás és visszatérés következett volna Montenegróba. Ehhez azonban előbb át kell menni a Vusanje végében álló ellenőrző ponton, ahol be kell adni, hogy csak a völgyben maradunk (ha este ellenőrzik, gond lehet...) valamint Albániában, a hegyek között kellett volna egy éjszakát tölteni. Egyrészt ez utóbbit jobbnak láttam a jövőben egy népesebb társasággal megpróbálni (elvileg nem lehet semmi gond, csak pásztorok járnak erre, de azért...), továbbá természetesen nincsenek túrajelek, az iránytű pedig otthon maradt (pedig katonai térképet sikerült szereznem). Utolsó tengerparti esténken a szokásos esti Niksickonk mellett ezért úgy döntöttünk, hogy inkább a Grbaja-völgyben fogunk sátrazni szépen nyugati módra, ahonnan kellemes, jelzett túrákat tehetünk majd a Prokletije montenegrói területén. Ulcinjból, a tengerpartról reggel kilences indulással kb. délután háromra értünk Gusinjébe, a Prokletije kapujába. Figyelmbe véve, hogy ez kb. 200-250 km, el lehet képzelni a haladási sebességet a hegyek között. A látvány viszont mindenért kárpótol, Európa legszebb és legnagyobb szurdokainak (kanyon) jelentős része Montenegróban található. És közutak haladnak rajta keresztül, ami önmagában megér egy kirándulást, istenengemúgysegéljen!
Érkezésünkkor leraktuk a vasat az előre kinézett hegymászó egyesület kulcsos háza mellett, majd rögtön el is indultunk a Volusnica (1879 m) meghágására. Nem találtuk rögtön az utat, ami értékes perceket rabolt, amikor azonban végre megleltük, akkor a jelzett szintidő majd' fele alatt felértünk ezen a nagyon kellemes, erdei ösvénnyel kezdődő, majd hegyi legelőben végződő úton. Közelsége és rövid szintideje (kiírás szerint felfele 2h) azért esett választásunk erre a kisebb csúcsra, mert innen szemrevételezhetőek a Prokletije "leghíresebb" vonulatai, mint a Karanfili (szegfűk, nekem ez volt képek alapján régóta az egyik álmom...), Kolota (kalács) stb. Fenn a mezőn helyi családok szedtek nagy zsákokba boróka bogyót, amit mi is megkóstoltunk, nagyon ízletes. Mire visszaértünk az autóhoz, két serdülő leány üldögélt ott a fűben. Érdeklődni kezdtünk, hogy ott maradhatunk-e, mire nagyon jó angolsággal válaszoltak kérdéseinkre. Ugyan nem érdemben, mivel bár helyiek voltak, a kulcsos házról nem tudtak semmit. Azért nem bánnám, ha egyszer majd Magyarországon is ilyen szinten beszélnének bármilyen idegen nyelvet egy határszéli faluban a tizennégy éves lánykák, egyelőre azonban a diplomás fiatalok nagyobb hányada sem tud ezzel az óriási problémával megküzdeni, sőt, gyanítom még a tanáraik sem. Mindegy. Sátorverés közben bepumpáltuk a közeli étteremben vett söreinket (a Grbaja-völgyben szemmel láthatóan kezd beindulni a túrizmus), Semira csodás paradicsomos tészta vacsorát főzött az új túra-lábasunkban. A nappal feküdtünk le mi is, kintről mindenféle, néha valóban ijesztő állati üvöltéskavalkád hallatszott. Késő éjjel futott be egy igen népesnek hangzó turistacsoport a házba, de így is hamar visszaaludtunk. Reggel mi keltünk később, úgy tűnt már nagyon kíváncsi ránk mindenki. Nyilván, erre csak szerbek jönnek, néhanapján egy-két cseh vagy lengyel szabadságharcos, nagy de magyarok? Kimásztunk a sátorból és elindultunk valami félreeső helyre reggeli dolgunkat elvégezni, rögtön mindenkinek a mellettünk álló buszban akadt dolga és szívélyesen köszöngettek. Középkorú és idős forradalmárok voltak Belgrádból, nagyon tetszett nekik a helyes fiatal pár (azok vagyunk, most miért legyek álszerény, nemde?), az egyik bőbeszédű öregúr még egy kis bartókozást-kodályozást is eleresztett. Ez a különbség. Egy osztrák vagy német csoport a puszta+gulasch kombónál soha az életben nem jutna tovább... Miután ők leléptek, egy ötfős görög család maradt csak ott (legalábbis a rendszám alapján, amely egyébként ugyanaz volt, mint a mi koporsószállítónké). A kinti csapnál álltak neki fürödni, az egyik nő szólt is, hogy forduljak el, az édesapja azonban simán egy szál falloszban lófrált. Miután távoztak, magam is meztelenre vetkőzve mosdottam meg. Nagyon jó volt, tudnak valamit ezek az újgörögök is.
A reggel egyébként felhőbe burkolózott hegyekkel fogadott, csak bízni tudtunk benne, hogy később kiderül. Mindenesetre így utólag külön üdvözlendő volt, hogy előző nap a jó időt kihasználva még bepréseltünk egy túrát. Aznapi célunk a Kotao (tiszta khmer hangzás, nemhiába jöttünk) névre keresztelt katlan elérése volt, amely a Grbaja-völgy déli oldala felett magasodó lándzsa alakú sziklát jelöli. Ez rövid erdei kezdés után gyakorlatilag egy szélesebb kuloárban való meredek utat jelent, melyet két helyen láncos biztosítás segít. Ezt nem hagyhattuk ki, nagyon jó élmény volt. Az egyik láncos helyen le kellett vennem a hátizsákom, amely sajnos leesett és gurult egy keveset. Szerencsére csak a filmes gépemnek az obija sérült, de ott sem a lencse. Körülbelül 1,5h felfele és 1h lefele az út, így már délután kettő körül újra a sátrunknál voltunk. Azt terveztük, hogy délután a sátrunk melletti részre kifekszünk és olvasunk egy jót. Sajnos mire visszaértünk, elkezdett esni az eső. Felmerült a lehetőség, hogy rögtön tovább indulunk Szarajevóba, de annyira jó volt újra hegyek közt lenni, hogy adtunk egy esélyt a felhőknek, menjenek el, amíg mi Gusinjéban sört veszünk és ebédelünk egyet. Közben egyébként letelepedett mellénk két belgrádi, jól felszerelt és szemmel láthatóan jól eleresztett középkorú fazon, külön sátrakban. Egy túrázós hétvégét szerettek volna csapni, felidézve fiatalkorukat, sajnos azonban azok az idők elmúltak, az esőtől meg voltak lőve és a sátorban kempingágyon aludtak... A faluból és egyben a legjobb spenótos burekestől visszaérve tovább esett, de mi úgy döntöttünk, hogy azért is maradunk. Betelepedtünk a bálna hátsó foteljeibe, sörözgettünk, szomszédaink ki-be járkáltak a sátraikba helyüket keresve, a csodás Semira pedig gondoskodott róla, hogy soha ne felejtsem el azt a délutánt. Nem fogom!
