Soron következő boszniai úticélunkra várni kellett egy kicsit, június közepén az ország legmagasabb hegycsúcsa, a Maglić irányába indultunk el Semirával, szófogadó menyecskémmel. A Maglić a Bioč-Volujak-Vlasulja hegyekkel alkot egy csoportot Bosznia-Hercegovina dél-keleti csücskében, a montenegrói határon. A Maglić hivatalosan legmagasabb csúcsa Boszniában, azon belül is a Republika Srpska területén található, 2386 méter magosan. Azonban érdemes tudni, hogy néhány 100 méterrel arébb, már montenegrói területen létezik egy 2388 méter magas csúcsa is (Crngorski Maglić), amely azonban nem játszik, mivel Montenegrónak van több magasabb hegysége is...Hát igen, a Balkánon nem az atomfizika axiómái alapján működnek a dolgok. De hát nem éppen ezért járunk ide? Magyarországról ez az úticél sincs valójában messze, hiszen Pécsről mindössze 450km. Lószar, mondhatnánk, de azért csak minimum 5-6 óra: horvát határ átlépése Drávaszabolcsnál, majd Našicén keresztül Slavonski Brod (útközben jó kis lassító, útfelújításnak álcázott kókányolás), itt várakozás 10-40 perc között a bosnyák határon, összejön ez, kérem! Viszont a tempó biztonságos, az utak jók és látványosak, ha az útitárs is kiváló, akkor semmi sem lehet immár akadálya egy ragyogó autókázásnak. Így is lett. Már sötét volt, mire a kanyargós Sarajevo-Foča útvonalról az utóbbi település előtt jobbra letérve eljutottunk Tjentištébe, amely a Sutjeska Nemzeti Park szívében fekszik. A Sutjeska a jugoszláv nemzeti (és nagyban a bosnyáknak is) tudat egy kiemelkedő szimbóluma, itt sikerült egy merész hadművelettel a sokszoros német túlerő gyűrűjéből kiverekedniük magukat a második világháborúban a partizánoknak. Monumentális vasbeton emlékmű tiszteleg az egykori hősök előtt, amibe mi sajnos nem futottunk bele, külön pedig nem kerestük. Tjentištében rendes szállada (Hotel Mladost) is működik, ennek tágas parkolójában vertük le az acélt és dőltünk kellemes nyugovóra a csomagtartóban. Az első olyan éjszakánk volt idén, amikor nem fáztunk a hálózsákban.
Útban a Trnovačko jezero felé
A Maglić több irányból is megmászható: meredek, de rövid úton Boszniából; egy hosszabb, de kevésbé meredek és látványosabb úton Montenegróból. Mi ez utóbbi mellett döntöttünk, ugyanis így a varázslatos (mindig ezt írom, de hegyek már csak tényleg ilyenek...) Trnovačko jezero partján sátrazhattunk. Autóval elég hosszú darabon be lehet hajtani a nemzeti parkba, a bejárat a falu előtti Eneregopetrol töltőállomásnál található balra. Út közben van egy fizetőkapu, ottjártunkkor nem volt benne senki sem, később van egy parkoló, ahonnan be lehet sétálni a Peručica őserdőbe és megtekinteni távolból a Skakavac vízesést a (feliratok ciril betűsek). Innen tovább kell még hajtani néhány kilométeren keresztül, majd egy nagy balos U-kanyarnál jobbra kell továbbhaladni. Előbb-utóbb egy tisztásra ér az ember (Prijevor), ahol jobbra 300 méterre egy határőr-les látható, az autót itt kell lerakni. Innen gyalog indultunk tovább az autóút folytatásán, a túrajel is végig megtalálható. Egy óra séta leginkább lefele a Trnovačkotó, ami már montenegrói felségterületen fekszik. A hegyek által körülölelt, szív alakú tó partján bárhol sátrat lehet verni. Mi is eképpen cselekedtünk, hogy a hegycsúcsra minél kevesebb cuccot kelljen felvinni. Ivóvíz a tó észak-nyugati oldala felett megbúvó lekattant és szemetes határőr tákolmány mellett található.
A festői Trnovačko jezero a Maglić gerincéről
Sajnos ami egész Boszniára jellemző, az a magát "Ecological State"-nek kikiáltó Montenegróról ugyancsak elmondható: a tó partja szemetes, az teljesen alap, hogy a sörösdobozt nem viszi magával a legtöbb ember, a szemetet pedig a bokorba dobja. Mondjuk ez fejlődés így utólag visszagondolva, mivel a bosnyákok nem fáradnak el abokorig sem. Egyébként igen, Montenegró az az állam, amelynek miniszterelnöke ellen Olaszország kiadatást kért, mivel aktívan és személyesen résztvesz a cigarettacsempészet jól jövedelmező üzletében. Oh yeah.
A Bioč
Meg kell jegyeznem, hogy ez volt az első alkalom, hogy kipróbálhattam az ajándékba kapott túrabotokat, mely ennek megfelelően már igencsak állt is, mire odaértünk. Sokkal könnyebb vele menni, főleg felfele, nehéz csomaggal, így végre a kar is dolgozik kicsit. A tó valóban lehengerlő látványát számunkra jelentősen rontotta, hogy már délben iszonyatos mennyiségű szúnyog és légy volt jelen, mindkettő az agresszív, rögtön bőrre tapadó fajtából. Nem is maradtunk sokáig, a sátor felállítása után elindultunk a tó déli oldalánál eredő ösvényen a csúcs meghódítására. A szintemelkedés ezen a túrán sem lett volna egyáltalán vészes (1513m->2386m), ám ennek kilencven szászalékát rögtön a legelején, macerás, jó lábkapaszkodók nélküli terepen kellett megtenni. A gerincre felérve már egy kellemess (a tótól ez kb. 1+1/4h), további 1 órás út állt előttünk, jelentős szintemelkedő nélkül. Sajnos ismét nem értük el a csúcsot, ugyanis féltünk, hogy ránk esteledik, ezért kb. fél órányira a céltól visszafordultunk. Nem tudom mi az oka, de én nagyon ki is nyúltam a gerincre vezető úton, Semira persze sokkal jobban bírta, büszke is voltam rá. Lefele lassan tudtunk csak haladni, nagyon sokszor leseggeltünk mindketten.
A Maglić
A tóhoz visszaérve persze láttuk, hogy még belefért volna a csúcs is az időbe, de utólag már nem érdemes bánkódni, ugyebár. Az élelmet még érkezésünkor egy árnyékos bokorba rejtettem el, nagy étvággyal el is indultam, hogy kivegyem onnan. Hát nem sikerült, két sport szelet, egy csomag Vollkornbrot és a konzervek kivételével mindent megevett valamilyen állat. Az összes sajtot, kolbászt, kekszet, balaton szeletet... Így el is dőlt, hogy másnap reggel visszamegyünk az autóhoz, aztán meglátjuk mi lesz. A szúnyogok és legyek száma egyébként nem csökkent, így a sátorból ki sem mozdultunk. Ugye nem kell mondanom, hogy egy kis sörünk azért maradt vacsorára. Másnap reggel visszafele még megálltunk megnézni a Peručica ős-fenyőerdőt és már említett vízesést, öt perc séta volt az egész. Szép volt, bár magunktól nyilván nem vettük volna észre, hogy Európa egyik utolsó, ember által nem befolyásolt növénytársulását látjuk. Azért kiváncsi vagyok a Durmitor nemzeti parkra is (Montenegro), az az erdő ugyanis a világörökség része.
A Peručica őserdő a Sutjeska Nemzeti Parkban
Azt találtuk ki, hogy felkeressük Višegradot, ahol a híres Mehmet Pasa Sokolović által az 1500-as években épített híd áll. Ez is a világörökség része, mondanom sem kell tán. Épp ekkoriban olvastam Ivo Andrić Híd a Drinán című regényét (melyet Semirától kaptam ajándékba), így nagy-nagy várakozással néztem a látogatás elibe. Fočaból a Drina völgyében halad az út Višegrad felé: magas sziklák az út mindkét oldalán, kék vízű sebes folyó, millió kis alagút, maga a csoda! Ha ez egy turisztikailag jobban menedzselt országban volna, már mindenki ismerné képről az utazási katalógusokból, naptárakból... Ide egyszerűen el kell jönni, és kész. Nincs mit tenni.
A Drina völgye
Višegrad lehangoló volt, nagyon le van robbanva, az egykor olvasztótégelyként működő várost a háborúban etnikailag "tisztává" tették, eltűnt a muzulmán vonal sajnos. A híd maga persze szép, de egymagában álldogál, mint valami kiállítási tárgy a múzeumban. Egy vacak ebéd után elindultunk Tuzla felé, hogy majd ott töltjük az éjszakát, ám mivel csak kerülővel lehetett volna odajutni, inkább Sarajevo mellett döntöttünk. Út közben persze elkaptak a rendőrök, hatvan helyett nyolcvan. 25 euro lett volna a sáp, de mivel szerencsére csak 15 volt nálunk, ennyiben maradtunk.
A híres híd Višegradban
Maga a város nem túl hangulatos hely
Sarajevo persze most is csodás volt, már régi ismerősként tértünk vissza. Elmentünk ezúttal a sörgyár éttermébe is, ami szintén olyan mértékben fantasztikus, hogy csak annyit mondok: látni kell! Éjjel a központban aludtunk egy park mellett a csomagtartóban, reggel sokan nézegettek minket, hiszen hétfő volt és indultak munkába a népek. Még ittunk egy jó törökkávét, reggeliztünk egyet, vettünk a sörgyár boltjában 25 liter sört, majd hazaindultunk Pécsre. Zenica és Doboj között sokan árultak áfonyát az út mellett, el is vertük rá minden maradék pénzünk, finom csemege! Jó volt megint itt lenni!
Vékony bokájú muzulmán nő. Semira névre hallgat
